„Hozzánk több tanácsadó be nem teszi a lábát!” – méltatlankodott a három tulajdonostárs egyike, akit testvére akart rávenni arra, hogy üljünk le beszélgetni családi vállalkozásuk rendbetételéről. Kiderült, hogy az előző három évben két tanácsadó céggel is megjárták. Százoldalnyi tanácsadói jelentés landolt a fiókjukban, aminek nagy részét nem is értették, és amiért érzésük szerint indokolatlanul sok pénzt fizettek. A helyzetük pedig azóta is csak romlott: utáltak bejárni dolgozni, és puskaporossá vált közöttük a levegő, amit ráadásul a munkatársaiknak kellett „belélegezniük”.

Végül a szkeptikus tulajdonostárs beleegyezett egy háromórás kötelezettségmentes találkozóba, aminek a végén azt kérdezte tőlem: „Mit is mondtál, mikor tudnál kezdeni?”

2007 óta kísérem a generációváltás életciklusában járó kis- és középvállalkozások tulajdonosait, családtagjait, munkatársait ezen az izgalmas, szanaszét ágazó, érzelmileg is megterhelő úton. Visszajelzésük szerint fő erősségem, hogy rövid idő alatt átlátok kusza, bonyolult rendszereket, hamar felszívom a közös gondolkodáshoz szükséges iparági sajátosságokat, és mindent a gyakorlatban, sallangokat mellőzve csinálunk végig. Együtt. Mindezt úgy, hogy közben az érzelmeiket is jó kezekben érzik.

Emberközpontú közgazdász vagyok – szoktam mondani, ha a végzettségemet kérdezik. Hét év multinacionális cégeknél eltöltött idő után egy közepes méretű vállalkozáshoz kerültem. Leesett az állam, hogy hogyan lehet célok, folyamatok, vezetői kompetenciákat nélkülöző vezetők hiányában egyáltalán létezni! Lényegében az első mini-szervezetfejlesztési projektem ennél a cégnél indult.

Hiszem, hogy a generációváltásban nincsenek dobozos megoldások, és az a célravezető, ha ezen a hosszú és göröngyös úton minden család, minden vállalkozás megtalálja a saját ritmusát, a saját elképzeléseit. Ehhez pedig nem szégyen segítséget kérni.